John Flanagan: A Tölgylevelesek (egy könyv, amit egy barátod ajánlott kategória)

Ez a könyv A Vadonjáró tanítványa  sorozat 4. része (a 12-ből). Nekem van egy igen határozott ellenszenvem a fordításokkal kapcsolatban. Én nem szeretem, van, aki szereti, ezt most itt kár ragozni, talán egyszer már itt is említettem. Azt viszont elismerem, hogy néha a fordítóknak pokoli nehéz a munkája, sőt úgy általában is az. Úgy lefordítani egy művet, hogy érthető legyen, de alig változzon. Ez szinte lehetetlen. Úgyhogy bármennyire nem szeretem a fordításokat a tisztelet jár a fordítóknak, akiket sajnos alig ismerünk, csak az apró betűs résznél található meg a nevük, amit a legtöbb ember el sem olvas, pedig ők is a szerves részei, mondhatni a második írói az adott könyvnek. De egy picit elkalandoztam, szóval... Ennél a könyvnél is van rengeteg olyan név, szójáték, amit magyarosítani kellett, és néhány fejverős megoldáson kívül, nagyon jó munkát végeztek. Magáról a történetről annyit, hogy rettenetesen, ki nem fejezhető módon örülök, amiért nem egy nézőpontú, mondjuk, különben nem is lenne érthető. Willt és Haltot még mindig imádom. (És ha nagy leszek én is Vadonjáró akarok lenni! :D) A Skandok nagy formák, főleg Erak, az ő karaktere nagyon megfogott, és szeretnék belőle többet. A történet fantasztikus, a világ fantasztikus, és nagyon, de nagyon hasonlít a „valós világra”. Ez egy csöppet vicces. Horác engem egy icike-picikét irritál, bár az előző részben egyre jobban meg lehetett kedvelni, én még mindig hadilábon (szóvicc!!) állok vele, ahogy Evelinnel is. Na, de annyi baj legyen, a lényeg, hogy ez a sorozat, és Will, vagyis a főhősünk karaktere annyira szerethető, hogy elnézem ezt az apró hibát. Apropó Will. A karakterfejlődése nagyon szépen felépített, legalábbis már amennyire én laikus meg tudom ítélni. Az első könyvben még kisfiús, a másodikban egy drasztikus és hatalmas előrelépést tett, ami a harmadik könyv feléig tartott, majd a kisebb meleggyom-, vagyis drogfüggősége miatt kicsit zuhant, de itt újra szárnyalt, sőt a végére szinte „férfi” lett. Amit még nagyon szeretek az íróban az, hogy nem ripsz-ropsz lett jobban Will, és Halt sem csak úgy simán találta meg Willt, hanem szépen kidolgozta az egészet. 

Ui: hogy ne csak fényezzem az írót, az idegen szavak, és nevek néha nagyon nehezen megjegyezhetőek, bár megmagyaráz mindent. Illetve még egy kérés: több harcot! 

Ui2: Most már a 6. résznél járok, és a kérésem meghallgattatott.

Ufír

Anna Banks: Poszeidón (egy könyv, aminek egy nap alatt a végére lehet érni kategória)

Először beszéljünk egy kicsit a kategóriáról. Ez egy nagyon... hmm...  tág kategória, ugyanis lehet, hogy valaki naponta csak három oldalt tud olvasni (elfoglaltság meg miegymás miatt) valaki, mint például én, ha van rá energiám, IDŐM és KEDVEM, akkor a Harry Potter 7-et is simán kiolvasom egy nap alatt. (Persze tudom, vannak nálam jobbak is.) De térjünk rá a könyvre:

Egyszerűen fantasztikus!!! A Szirénia öröksége trilógia első része, és én IMÁDOM. Hogy miért? Hát milyen könyv az, ha nem giga-mega-hiper-szuper-fantasztikus, aminek a 20. OLDALÁN A FŐSZEREPLŐ LÁNY LEGJOBB BARÁTNŐJÉNEK A LÁBÁT MEGESZI EGY CÁPA, ÉS A CSAJ MEGHAL? Hát mi ez, ha nem zseniális?!! Szörnyen humoros, helyenként könnyen kitalálható „csavarokkal” fűszerezve. A történet szuper, a karakterek vagy hatalmasak, vagy pofonvágósak, de karakterfejlődés van, és még érzékelhető is, nem csak az írónő fejében létezik, szóval respect! A végére kevés a megutált szereplő. Ez mindenképpen pozitív. De ami nagyon megfogott, és bár elsőre egy kicsit fura volt, de megszerettem annak ellenére, hogy most először találkoztam ilyen könyvvel az a POV. A lány, Emma szemszöge E/1.-ben íródott, a fiú, Galén (ez a név irtó vicces, az egyik halam tuti, hogy ezentúl így fogom hívni, csak még nem tudom melyiket) szemszöge pedig E/3.-ban. Nekem kellett egy-két fejezet, hogy belerázódjak, de aztán úgy megszoktam, hogy meg is szerettem. :D (Ez a mondat! :D)

Szóval mindenkinek NAGYON AJÁNLOM, AKI SZERETI A SELLŐKET SZIRÉNEKET, és... szóval mindenkinek.

Ufír

Georgia Cates: A megadás szépsége (egy könyv, ami egy olyan helyen játszódik, ahová mindig is el akartál jutni kategória)

Ez a sorozat az egyik kedvencem, az ehhez hasonlóak közül. (Nem. Címével ellentétben, nem „szürkés”, vagyis a helyszín nem korlátozódik csak a hálószobára... khm... vagy más szobákra, bár korhatár 16, ez a könyv mégsem „arról” szól.) Szeretem, hogy a szereplők nem nyavalygósak, élethűek, meg úgy általában az egészet szeretem. Ez a sorozat 2. része, és az írónő lezártnak tekinti, de azért egy bónusz könyvet még kiad, aminek én nagyon örülök, mivel az őrült ex-barátnő ügye nincs lezárva, és ez a szál engem nagyon érdekel. Laurelyn még mindig nagyon nagy forma. Evanből (Jack testvére) többet kapunk, amit nagyon szerettem, és Jacket is jobban megismerhetjük (és megszerethetjük), annak ellenére, hogy már az első könyv is váltott szemszögű. Laurelyn és Jack kapcsolata továbbra is nagyon szórakoztató, és „aranyos”. Az is nagyon jó, hogy a külön töltött időszak nincs elnyújtva, nem szenvednek 200 oldalon keresztül, mint egy rossz mexikói sorozatban, hanem viszonylag gyorsan lezárt, de nagyon átérezhető. A szerelmi háromszöget sem cincálta szét az írónő ezer darabkára, hanem annak is gyorsan véget vetett. (Hála az égnek!) Laurie anyja továbbra is idegesítő, az apjáról már nem is beszélve. Jack családja azonban fantasztikus. Az anyja külön is megérdemel egy szót, nagyon szórakoztató, például a táskával verős részen én úgy nevettem, hogy folyt a könnyem. Egy szóval: imádtam az egész könyvet és magát a sorozatot is. Várom a harmadik részt. Egy szó még a címről: a könyv utolsó momentuma olyannyira nem illik a könyvhöz, hogy... nagyon nem. Nyálas és szerintem még értelme sincsen.

Ufír

Julie Kenner: Kínzó vágy (egy könyv az „Ezeket egyszer el kell olvasnom!” listád aljáról kategória)

Hogy mennyire az aljáról, arról inkább nem nyilatkozom, bár talán sejteni lehet, hogy pontosan hol is volt. Szóval, magát az írónőt nem annyira kedvelem, az előző sorozata a Rabság trilógia, olyannyira nem nyerte el a tetszésemet, hogy csak az első könyvet olvastam el (félig-meddig), és utána azt kívántam: ássák el azt a nőt 7 méter mélyre egy ólomkoporsóba.  Ennek ellenére a Molyon ezt írják róla: „A nagy sikerű Rabság trilógia szerzője újabb háromkötetes sorozattal jelentkezik.” Én speciel pár percig röhögtem és sírtam. Nevettem, mert vicces: „nagy sikerű”, jó-jó nekem nem tetszett, másnak igen, de ez akkor is vicces. Sírtam, mert ha az előző sorozathoz hasonlít, akkor újabb szenvedés következik. Hurrá. És (sajnos) igazam lett. Főszereplőnk, akitől a falra másztam, egy kleptomániás csaj, alias Angelina/Lina, aki annyira vágyik az adrenalinra, hogy ha valami felkavarja, lopkodni kezd, bár gazdag, szóval szüksége nincs rá. Gratula. Nincs nekem semmi bajom ezzel, mert értem, hogy ez egy betegség, de ahogy tálalja az írónő nekem nagyon nem jön be. Férfi főszereplőnk (Evan) azonban egy kicsit érdekesebb és összetettebb személyiség. (És most, hogy a romantikát vesszük irodalomból, egy icipicit hasonlít a byroni hősre. J ) Amit a húgáért tesz, az nagyon megható (jobb szót nem találtam). Illetve az, ahogy a pénzét keresi, illegális ügyletekkel, ad egy nagyon jó szálat a történetnek, ami a legjobban tetszett a könyvben, bár már kilépőben van a „bizniszből”. Angie nagybátyjáról is többet szerettem volna tudni, mert ő érdekes figura. Szóval szerintem ez a könyv az 5-ös skálán egy gyenge 2,5-es.

Ufír