Számomra ez a könyv nagyon fontos, mert az első könyvjutalmamból vettem. Akkoriban nagyon nagy DS fan voltam. A Vámpír könyvek egyszerűen zseniálisak (mind a 12-t elolvastam), de aztán valahogy sosem tudtam ezt a könyvet nemhogy befejezni, még elkezdeni se nagyon, de most sikerült…
(Nincs megemlítve a könyvben, de a szereplők valószínűleg ázsiaiak, a köszönésük és a nevük alapján én japánoknak tippelem őket, de nem tudom biztosan.) A történet Kojaszanról szól, és a húgáról, Maikóról, akinek egy véletlen során elrabolják a kísértetek a lelkét. Na már most, mi az, hogy véletlen? Tulajdonképpen jobb lenne „testvércivakodás során és véletlen”-nek nevezni.
Itako, egy bölcs vén, aki elmondja Kojaszannak, megmentheti a húgát, ha elmegy a temetőbe, és megküzd három szellemmel. Kojaszan legyőzve a legeslegrémisztőbb félelmét, bemerészkedik, és győzedelmeskedik, köszönhetően az eszének, ügyességének... ééééés a hagymának. Szerintem Darren Shan nagyon oda lehet a hagymákért, hisz aki olvasta már a VK-et, az tudja, hogy Sam imádta a gyöngyhagymát (és miután Darren kiszívta a vérét, átvéve lelkének egy részét, ő is megkedveli. Nyamm. :D ) Kojaszan pedig imádja a fokhagymát.
Mit várunk egy olyan írótól, aki ijesztő könyveket ír? Békés befejezést? Igeeeen? Hát nem. Itt nem beszélhetünk teljesen boldog végről. Miért? SPOILER! Miután a szellemek és az emberek békében élnek, lesz az „egymásra találásnak” egy ünnepnapja is, ugrunk egyet az időben: Kojaszan, Maikó felnőtt, családjuk van, de ezt csak elbeszélésből tudhatjuk, a végén pedig, és én itt akadtam ki, de nagyon, Kojaszan meghal, és a szellemekkel együtt, szellemként táncol. EZ MI? EZ minden, csak nem egy boldog vég. Tulajdonképpen boldog, de inkább felkavaró. Most már értitek, hogy miért szerettem, és szeretem Darren Shant? Hát EZÉRT.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kicsit ijesztőbb, de szerintem egyáltalán nem rémisztő könyveket.Ufír